A néprajzzal vagy más tudományokkal (történelem, régészet, természetrajz) foglalkozó muzeológusok számára elengedhetetlen követelmény a rajzkészség, vagy ha nem, legalább a fényképezés a tudományos dokumentáció számára, amely ugyanúgy szerves részét képezi a múzeum javainak, mint a begyűjtött tárgyak. Ismert tény, hogy a néprajztudomány legjobbjai jól, vagy tűrhetően jól rajzoltak, mint például Györffy István (aki művészeket nevelt kiváló néprajzi illusztrátorokká, szorgalmazva a világos, egyszerű vonalas rajzokat), Viski Károly, Gunda Béla és a székelyudvarhelyi múzeumalapító Haáz Rezső. A felsorolást jogosan folytathatjuk a Székelyudvarhelyi Múzeumban kiállító dr. Kós Károllyal, aki a tökéletességig fejlesztette a néprajztudomány és az alkalmazott grafika határán álló rajzművészetét. „Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy hasonló kiadványok illusztrálásánál ezt a szintet elérni legalábbis egyelőre reménytelen” – írja Kónya Ádám.
          Dr. Kós Károly könyveit forgatva-olvasva bárkiben felmerülhet a kérdés: vajon ugyanilyen kedvesek, közelállóak, közérthetőek és értékesek lennének-e munkái a nagyszerű rajzok, ábrák, vázlatok nélkül is? A felelet határozott: nem! Tanulmányai is iskolapéldái annak, milyen jelentős kiegészítője a jó képanyag a néprajzi leírásoknak. Annál érthetetlenebb, hogy a tudományos rajz nem képezte vizsgálat tárgyát, és így kiállításunk elsőízben nyújt alkalmat a kérdés beható tanulmányozására, ahogyan a Néprajz a fotóművészetben című, tavaly megrendezett kiállításunk ugyanezt tette az etnográfiában alkalmazott esztétikai értékekkel is bíró fényképekkel.
          A fénykép azonban nem minden esetben pótolhatja a kutató rajzait, jó példa erre egyik exponensünk: a csebres szerszámok egy részéről készített fénykép és rajz egymás melletti bemutatása is. „A Népélet és néphagyományban a Te ragyogó tusrajzaid kitűnően érvényesülnek, hiába, a fénykép többnyire csak ott jelent értéket, ahol dokumentálni kell valamit, de sokkal világosabbak és többetmondóak a jó rajzok” – írja Vámszer Géza.
           Híres, tehetséges emberek utódainál hajlamosak vagyunk a különböző képességeket, hajlamokat, érdeklődést, elért eredményeket egyszerűen az elődöktől való örökléssel magyarázni. Dr. Kós Károly esetében azonban konkrétan tudjuk, hogy apai tanács ellenére választotta és szülői támogatás nélkül végezte el a néprajz szakot. Néprajzi grafikájáról pedig nemrég fejtette ki, hogy céltudatos, kitartó munka és kísérletezés eredményeként alakította ki jellegzetes stílusát, miután arra a meggyőződésre jutott, hogy a néprajzi grafika fontos feltétele, nélkülözhetetlen kiegészítő része a teljes értékű néprajzi írásnak és tudományos értelmezésnek. Nyilvánvaló a lényegi eltérés az építőművész Kós Károly grafikája linóleummetszetei és a néprajztudós Kós Károly tusrajzai között, az alapvető különbséget már maga a cél és a funkció is meghatározza. Dr. Kós Károly a családban élő szellemet viszi tovább, ez az, ami összeköti a nemzedékeket. „Emberként és szakemberként is van bőven meggondolkoztató ebben a szívvel írt »rideg számadás«-ban. Igen, valami ilyen fajta magatartás van az egész Kós családban. Tagadhatatlan ugyanis, hogy dr. Kós Károly magával hozta családja szellemét és tehetségét: a művészet szeretetét, az építőtevékenység értékelését, a grafikai nyelv tisztaságát (valamennyi rajzot ő maga rajzolta, tisztán, félreérthetetlenül, pontosan és szépen!) és a valóságot tisztelő szemléletét” – jellemzi László Gyula a rajzait.
          Dr. Kós Károly eddigi tudományos munkásságának több mint 3000 oldal tudományos értekezés, 5 önálló és 7 vezető szerkesztőként közölt kötet, körülbelül 200 tanulmány, kisebb dolgozat és szakcikk. 3000 tudományos értekezést kísérő eredeti rajz, néprajzi kiállításokra készült 16 plakát, 8 néprajzi jellegű kötet címlapja vagy borítója, illetve belső grafikai díszítése, számos kiállítási kalauz.

          Az itt bemutatott néprajzi grafikának jellegzetes stílusa van. Ezt a következő tényezők határozzák meg: rajzait a terepen, vagy a múzeumi gyűjteményben mindig gyorsan, de nem elsietve készíti töltőtollal, vagy kemény, hegyes ceruzával, később tussal rajzolja át, a tárgyszerűségre, a hűséges visszaadásra törekedve. A szemléletesség érdekében néha túlzásokat is alkalmaz, például szúk helyiségben képzeletbeli perspektívát láttat. Már a rajzok elkészítésekor számít arra, hogy a nyomdai sokszorosítás eltünteti az apró részleteket, árnyalatokat, ezért is hasonlítanak munkái a régi fa- és linóleummetszetekhez. A rajzok hűségesen visszaadják a tárgyukat, de ez nem vezet naturalizmushoz, mert tudományos szelekcióval stilizál, kiemeli e lényeges vonásokat. A rajzai közérthetőek, világosak – akárcsak az illusztrált szöveg – és ezért is instruktívak, az elvonatkoztatás ellenére is anyag- és életszerűek. Az egyes tárgyakat nemcsak „másolja”,, hanem valósággal újraszerkeszti, építi, faragja, gyalulja, festi majd használja, koptatja is.
          A szerző nagy szerencséje, hogy nemcsak rajzolni tud (kollégiumi tanárai Kolozsvárt Deák István, majd Sepsiszentgyörgyön Gödri Ferenc, és a gyerekkori rajzait levelezés útján rendszeresen korrigáló szatmári Papp Aurél festőnek készítették elő, a középiskolák kézimunka inspektora, Alexandru Pop szobrásznak és iparművésznek szánta), hanem hogy kiskorától a családi gazdaságban és a műhelyben dolgozott. A sztánai tájban, erdőn-mezőn megfigyelő, szemlélődő volt. Nemcsak látott, hanem megfigyelt és okokat is keresett! Már tanársegédként beállott délutános asztalosinasnak, így muzeológusként maga oktatta a munkásokat a restaurálásra, a múzeumnak beszerzett épületek lebontását és újrafelépítését is irányíthatta. Nem egyszerűen tárgyakat rajzolt, hanem azok anyagát, szerkezetét is vizsgálta rajzain keresztül, párhuzamosan a díszítőtechnikával, arányaival, az emberhez való kapcso-latával. Így még jobban megfigyelhette az anyag – szerkezet – funkció összhangját. A népélet, a népi hagyomány, a tárgyak természetes elhelyezkedésének alapos ismerete az, ami rajzai különös hangulatát és szépségét adja.
          Dr. Kós Károly egyéb munkái alap és szerkezeti rajzai, helyszínrajzai, térvázlatai, tipológiai ábrái, grafikonjai, térképei sem rideg műszaki rajzok, hanem ezeket a maguk absztrakt módjuk ellenére is könyveinek meleg foltjaivá, grafikai díszévé tudja tenni.

          Az etnográfus, muzeológus felkészültségét feltételezi „nem tudományos” grafikája is. Reklámgrafikája, amely elkészítésére a kiállításrendezési munka legforróbb utolsó napjaiban már csak az éjszakából lopott órákban kerülhetett sor, a jó plakát összes tulajdonságaival rendelkezik. Plakátjai, amellett, hogy jó művészi kompozíciók és szembeötlőek már a szöveg elolvasása előtt és anélkül is szuggesztív erejűek, messziről érzékeltetik a kiállítás tárgyát és tartalmát. Kisebb mértékű grafikáiban is a művészi készséget az etnográfus vezeti, nem is vállalt soha a néprajztól idegen grafikai munkát, csak olyat végzett, ahol úgy gondolta, néprajzosként többet adhat bármely művésznél.
          Úgy vélem, hogy dr. Kós Károly néprajzi grafikáját nem csupán a néprajzkutatók tartják – megérdemelten – példamutatónak, hanem munkáit megismerve egyre több képzőművész is csodálja, mint egy eddig ismeretlen műfaj alkotásait, amelynek helyet kell biztosítani valahol a művészi grafika és az alkalmazott grafika határán.