Főoldal
 
Az alapítványról
 
Dr. Kós Károlyról
 
Képek-filmek
 
Konferenciák
 
Aktuális események
 
Korábbi események
 
Pedagógusoknak
 
Dr. Kós Károly érdemérem
 
Kirándulás-szervezés
 
Játék
 
Közhasznúsági jelentések
 
Adó 1%
 
Támogatóink
 
 
 
2019. augusztus/Nagyboldogasszony hava 21.  Ma Franciska, Grácia, Hajna, Samu, Sámuel névnap van.

vissza



Sztánáról indultam
Önéletírás (szemelvény) – Kriterion Könyvkiadó


          Visszaemlékezve úgy látom, hogy bennem a gyermekkori körülmények – a közvetlen természeti környezet és gyakori egyedüllét – fejlesztették nagyban e megfigyelő-, boncoló-, összerakó-, a dolgok közti kapcsolatot fürkésző készségeim mellett a mindezeket rajzban és írásban rögzítő készségemet is. Bizony sok kísérletembe, gyakorlatomba és gyötrődésembe került a készségeim fejlesztése. Az egyidőben tanítóskodást is vállalt Tolsztoj megfigyelése szerint minden normális gyermekben szunnyad egy csomó tehetség, a nagy kérdés az, hogy felismeri-e és fejleszti-e ezeket és ha igen, hogyan használja fel: megmaradnak a maga szórakozására pótcselekvésként vagy társadalmilag is hasznos tevékenységként értékesíti. Kollégiumi magyar nyelv- és irodalomtanárom (Konsza) bennem jövendő „irodalmárt”, szépírót, költőt látott, rajztanárom (Gödri) pedig festőnek készített elő. Azonban én ekkor már az emberrel való foglalkozás és neki használni akarás közvetlenebb útját keresve a falumunka–szociológia–népismeret felé tájékozódtam s végülis mindenféle képességemet, így a feltételezett íróit és művészit is, az élethivatásul választott, mert fontos emberszolgálatként felfogott néprajzkutatásnak rendeltem alá. Így elkerültem azt is, hogy az író apámmal vagy képzőművész bátyámmal hasonlítsanak össze. Bár így is van olyan rosszmájú, aki azt mondja: „könnyű neked, mert megtanultál apádtól írni”, vagy könnyű neked, hiszen nálatok mindenki művész, te is örökölted”. Ez persze így nem igaz, hanem inkább az, amit gyermekkoromra visszaemlékezve mondtam: akarat, gyakorlat és kínlódás kell hozzá s akkor valamelyes szintet minden néprajzkutató elérhet a rajzban való rögzítés és elemzés terén. És hogy ezt én mennyire fontos kutatói kelléknek tartom, mutatja, hogy két (egy román és egy magyar) tanulmányt is szenteltem e kérdésnek és hogy bele mentem a „Dr. Kós Károly néprajzi grafikája” kiállítások rendezésébe.
          A néprajzkutatás szolgálatába állítottam a szervezőképességemet is. Már Mikó -s diák, majd teológus koromban megmutatkozott, hogy van bennem valamiféle tehetség arra, hogy valamilyen vélt igaz, szép ügyért mozgósítani tudtam osztálytársaimat, évfolyamomat, egy szűkebb baráti kört vagy a széles tanuló ifjúságot (osztályban, kézilabdakupa, falukutató csoport, népdaltanulás, falukönyvtár, színházi repertoárjavítás stb.). Sikerem egyik titka az is lehetett, hogy mindenki láthatta, hogy nem a magam személyét, hanem az ügyet toltam előtérbe, hogy nem a szereplési vágy, hanem a meggyőződés hajt. Általános emberi és nemzetiségi szempontból egyaránt nagy jelentőséget tulajdonítottam az önkéntes összefogásnak, ezért is végeztem 1939-40-ben egy szövetkezet-szervezői tanfolyamot. Bár tudományos kutatónak készülve ellene voltam mindenféle politikai vagy ilyen színezetű szervezetbe lépésnek, mint kész ember kezdettől azon voltam, hogy a néprajzkutatásban való roppant lemaradásunkat látva felelőtlenség volna ha az utolsó mohikán megható szerepében tetszelegve egyedül próbálkoznék okos lenni. Ezért azonkívül, hogy a magam munkáját is meg kellett terveznem és szerveznem (a felesleges szétszóródás és időm szétaprózódása elkerülésére), igyekeztem minden lehetőséget felhasználni társak bevonására, akár – pusztán a közös ügy fontosságára és szépségére és érdekességére hivatkozva, önkéntes kalákába állással, akár némi anyagi juttatás biztosításával, akár a munka eredményessége esetében esedékes publikus és így erkölcsi s esetleg anyagi elismerés reményében. Mindent azzal az elgondolással is tettem, hogy a közös munka során, a mellettem dolgozók hozzám igazodva, velem beszélgetve, a fiatalabbakat meg egyenesen oktatva szóban és levél útján, a kész dolgozatok javítgatásával, egyidőben munkatársakat és utódokat nevelek a szakmának.
          A körülmények változásával újabb és újabb szervezési formákkal kellett próbálkoznom. Így pl. a két ízbeni (1950 előtti és 1955-59 közti) egyetemi tanítás, (1950-1979 közti években a múzeumi munkák vezetése mellett 1946-1948 között a tájmúzeumi hálózattal, 1951-56 között, 1958-ban és 1968-69-ben múzeumi, akadémiai és egyetemi kutatótáborokkal , 1970-81 között néprajzi cikkek szerzőinek felhajtásával a „Művelődés” számára, az 1973-83 között pedig a Népismereti Dolgozatok népes munkatársi gárdájának toborzásával, dolgoztatásával és a munkák állandó figyelemmel kísérésével, megvitatásával. A lehetőségek állandó változása ismételt újrakezdéseket és szervezési formákat követeltek, de ezek a közös munkák mind eredményesek voltak. Megmutatkozik ez mind az együttes terepmunkák, mind az egyenkénti megbeszélések, a levelezés és a készülő dolgozatok észrevételekkel történő oda-vissza küldése eredményeként keletkezett közös tanulmánykötetek nagy számában, valamint abban, hogy az így került nagyszámú önkéntes néprajzi gyűjtő-kutató közül legalább tízen annyira elkötelezték magukat a néprajzzal és buzgó önképzéssel olyan szintet értek el, hogy a közlési lehetőségek majdani újbóli előálltával már ösztönzés nélkül is ismét jelentkezni fognak munkáikkal.
          A kolozsvári egyetemnek a román egyetemben történt beolvasztását (1959) követően a tanügyi téren egyre több hasonló célzatú intézkedés nyilvánvalóvá tette, hogy a Romániához került magyarság nemzeti beolvasztására irányuló szándéknak vagyunk tanúi és szenvedő alanyai egyidőben. Ilyen „perspektíva” mellett, amikor az 1970-ben induló új „nemzetiségi” kiadó, a Kriterion igazgatója (Domokos Géza) vállalta néprajzi munkák kiadását is, azt mondtam, hogy ki kell használnunk ezt a ki tudja meddig (most már tudom, hogy 1984-ig!) tartó lehetőséget. Ki is használtuk, mert az első munkám sikerén felbátorodott Kriterion és más kiadók nagy buzgalmukban az én és munkatársaim s általam még ajánlott más szerzők munkáin kívül kihozott ugyancsak a néprajz számlájára írt több kisebb könyvet, a megyei művelődési bizottságok kiadásában megjelent szép számú népművészeti mustra- gyűjteményeket s más albumféléket nem is említve. A valóban néprajzi, együtt közel 9000 oldalnyit kitevő, nagy példányszámokban megjelent mintegy 35 kötetre valóban ráillik a szellemi kincsekről szóló mondás, hogy szétosztásukkal nemhogy veszített volna, hanem csak növekedett értékük. Miközben e munkák eredményei beépültek a tudomány épületébe, az olvasók mind szélesebb körének ismereteit és műveltségét gyarapítva az emberi és nemzetiségi önismeret munkálásán át a szülőföldtől való elidegenedést fékezték, az itteni való otthonlét érzését és annak tudatát erősítették, hogy elnyomatásunk dacára sem vagyunk hitványabbak más népeknél.


vissza a lap tetejére