Ha az ember elhatározza, hogy népszerű tudományos ismeretterjesztő filmet készít ebben a témakörben napjainkban, fogalmi problémákkal kell szembesülnie. Vajon a széles közvélemény, magát a néprajzot hova sorolja mai globális világunkban ahol az e fajta kutakodásokat maga a szakma is kultúr-antropológiai tevékenységeknek titulálja. A köz meg valami avítt giccses népi romantikaként múzeumokban tárgyiasult bámulnivalókként értékeli a múlt közösségeinek reánk hagyományozott hagyatékait. Bevallom, e minden bizonnyal laikus gondolatoktól vezérelve veselkedtem neki a munkának mikor találkoztam Dr. Kós Károly személyével kiadatlan naplójának olvasgatása közben. Először is maga a név, Kós Károly, melynek hallatán az építészre sokan gondolnak e hazában és sorolják: állatkert, Kakasos templom, Wekerle telep, Varjúvár… A nagy fa árnyékában felnövekvő ifjú e név viselőjeként, ahogy naplójában aposztrofálja: „ismert apámnak azonos nevű fia: hosszú ideig „ifj”-ként vékonyka árnyéka”, szívós munkával és eltökéltséggel küzd a megkülönböztetésért. A néprajztudomány területén elért Dr.-i cím használata részéről nem hivalkodás, hanem jelző: Én egy másik személyiség vagyok és saját műfajomban hasonlóan kiemelkedő. Végigtekintve életútján ez így igaz. Hogy mért éppen néprajzos? Jól rajzol, érzéke van a zenéhez, verseléshez, elindulhatott volna bármelyik irányba. Sztána, maga a hely ahol nevelkedett jelölte ki számára az irányt. A napló, melyet filmemnek sorvezetőjeként szándékozom használni, a következő címmel íródott: „Sztánáról indultam” – ”Valójában ehhez a sztánai gyermekkori világomhoz – a természetben élő ember életéhez, tevékenységéhez és megvalósításaihoz – kerestem kollégistakori olvasmányaimban és pásztortanyákat, falvakat járó utaimon is a néprajzi, őstörténeti, emberföldrajzi analógiákat, a kiteljesedést. Majd később, hivatásos néprajzkutatóként is nem annyira a helyi különlegességekre, vagy táji, nemzeti sajátosságokra „mentem”, hanem a természetben élő ember indulása, kezdő lépései, mozdulatai, az alapjában közös emberi érdekelt.”
          E sztánai világ hangulatai még manapság is tetten érhetők abból az egyszerű okból kifolyólag hogy kiépített út nem vezet a Varjúházhoz. Az épületet az „Öreg” Kós még fiatal korában építette fel nyaralónak, nem számolva a történelem viharos változásaival. Trianon után ez „a John Ruskin-féle preraffaelita irányzat középkori gótika tiszteletében épült, kerek tornyos és magas nyeregtetős részekből, a vajdahunyadi vár mintájára lazán egybefogott kis várszerű épület” a család állandó lakhelyévé válik. Az ifjú majdani néprajzos 10 éves koráig ebben a „Rousseau”-i miliőben fúr, farag, állatot gondoz, szemlélődik, készül a jövőjére. Mint már említettem csak nehezen járható poros út vezet ide, ezért a hely az autós turizmust távol tartja, így magamnak is sikerült hangulataiból ízelítőt kapnom. A haragos zöld tavasz, fülledt nyár, színekben harsány ősz, az olykor rideg borzongató tél váltogatása megjelöli az itt élőket. Ezt akkor tapasztaltuk mikor emlékezők után kutatva Sztána faluban olyanokkal is találkoztunk, akik személyes kapcsolatban voltak a Kós családdal. És emlékeztek, nem csak az építész polihisztorra, hanem a néprajzos Károlyra is. Talán az sem véletlen, hogy e helyről két népi életet kutató indult el és pályájuk egy idő után összefonódik. A Varjúvárral szomszédos Szentimrei villában – mely szintén Kós építmény – találkoztunk Cuci nénivel akihez a gyermek még verset is írt annak idején: „egy zsindelyre, ácsceruzával, nagybetűkkel és jobbról balra – írt versem: „A nő, a nő, a nő/ Szeretett engem ő,/ De most már nem szeret/ Engemet.” A ma 90 éves Szentimrei Judit azokról a gyűjtőutakról számol be kameránk előtt, amelyekre már dr. Kós Károly, a kolozsvári egyetem néprajzi tanszékének tanáraként, majd a néprajzi múzeum vezetőjeként kalauzolja tanítványait. Mielőtt e végleges hivatás kikristályosodik, a sztánai gyermekkorból kiszakadva egy vargabetűvel – a kolozsvári református kollégium „sikertelen” folytatása után – a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium diákjává válik. Ez számára az Alma Máter. A jelek melyek kijelölik számára az utat a naplójából kiolvashatóak: „Nem emlékszem pontosan, hogy VI. vagy VII. gimnazista voltam-e, amikor az alattam járó Vitályos Sándor pajtásommal beszélgetve elhatároztuk, hogy az ő falujában, az erdővidéki Nagyajtán „népkönyvtárat” létesítünk.” „VII. gimnazistaként is több nagy megvalósításnak és eseménynek voltam részese. Az egyik volt a már említett „Hangyák” falukutató csoport szervezése, kb. 6-7 osztályombeli és alattunk levő osztályosokból, barátaim közül jelentkező tanulóval.” „Többször kerékpárral mentünk ki. (Nekem Gocz József – vagy mikor nem jöhetett, Ferencz Péter – kölcsönözte a kerékpárt, ami szép volt tőlük.) Sepsiszentkirályi gyűjtőmunkámról már volt szó, ehhez még csak annyit, hogy az itteni népköltési gyűjtésemmel iskolai pályázatot is nyertem, Konsza Samu tanárom ezekből is beválogatott a „Háromszéki magyar népköltészet” c. munkájába.
          A néprajzzal történő „eljegyzés” mégsem olyan egyértelmű. Hittől, és magyarságtudattól vezérelve a lelkészi hívatás felé fordult. Beiratkozik (1939) a Kolozsvári Teológiára. Lelkes, úgynevezett szórvány munkát vállal a kóródi gyülekezetben. Saját bevallása szerint szerette ezt a feladatot – „A kóródi magyarok büszkék voltak, hogy nekik is van „papjuk”, én pedig boldog, hogy vannak engem váró híveim” – de ott motoszkálnak benne Dsida Jenő verssorai melyek a népnevelő, falukutató képét rajzolja számára „Bolyongani faluról falura./ Durva darócban gazdag, tiszta szellem./ Egymás szolgája mind s nem ura.” Elhatározása végleges. Az 1940. augusztus végi bécsi döntéssel Erdély északi fele visszakerült Magyarországhoz, és ősszel, 22 év után, Szegedről Kolozsvárra visszakerült a Ferenc József Tudományegyetem, melynek néprajz-szakára iratkozik be. „Beiratkozásom idején még nem dönthettem végleg, hogy a néprajzosi képzettségemet milyen más tárgyak, mely professzorok milyen előadásai segíthetik elsősorban, de annyit kitudtam, hogy a néprajzi jelenségeknek az idő és tér koordinátarendszerében való elhelyezhetésére történeti és földrajzi, ezeken belül meg főleg őstörténeti és emberföldrajzi ismeretekre lesz szükségem. Persze azért fontosnak tartottam a művészettörténetet és gazdaságföldrajzot is. Így állt elő az a helyzet, hogy a legelső félévre a kötelező heti 22 óra helyett, összesen 53 óra előadást vettem fel (annyi minden érdekelt), de persze az „ütközések” miatt nem is tudtam mindenikre rendesen eljárni.”
          Diplomáját még az úgynevezett magyar világban szerezte úgy, hogy harmadévtől Budapesten is hallgatott előadásokat. A néprajz szempontjából az egyetem meghatározó tanári személyei voltak Viski Károly (néprajz), Gunda Béla (néprajz), Mendöl Tibor (emberföldrajz) valamint Roska Márton, az egyetem régészeti intézetének igazgató-professzora. Roska az aki felkarolta és meglátva benne az erdélyi népismereti szakembert, intézetének néprajzi gazdájává nevelte. Már az egyetemi évek alatt hasznos kutatómunkát végzett. "1941 nyarán a magam erején a kalotaszegi Jákótelke általam szervezett néprajzi monográfiájához végeztem intenzív adatgyűjtést, a következő nyáron már Viski küldött intézeti költségen az általam választott Vas megyei Őrségbe, majd utána a Garam völgyében végezhettem támogatásával néprajzkutatást. Az őrségi fazekasságról írt, neki bemutatott dolgozatomat pedig ő küldte tovább Pável Ágostonnak, a Dunántúli Szemle szerkesztőjének ottani közlésre ajánlva.”
          A tanulmányok vége egyben az ideiglenes „magyar világ” vége és egy új, nehezebb kor kezdete. A front átvonul Kolozsváron, majd Sztánán, ahová az ifjú néprajzos mint katonaszökevény visszahúzódott. De a helyről, amelynek érintetlen nyugalmát az új korszak Maniu gárdistái nem kímélték, a Varjúvárat feldúlták, menekülni kellett. Az erdőben töltött éjszakák után Nádas falu egyik szénapadlásán és Sztána falu ortodox paplakán keresztül vezetett az út Kolozsvárig. „Kolozsvárra érkezve természetesen mindjárt jelentkeztem a Régészeti Intézetben Roskánál, ahol várt rám az Erdélyi Múzeum Néprajzi Tára múzeumőri kinevezés és egy három (orosz, román, magyar) nyelvű pecsétes „piros igazolvány” a városban és a terepen való szabad közlekedésre. Roska nagyon örült nekem, mert az épületből szovjet katonák közmunka címén elvitték Haáz Ferenc és Sándor Gábor etnográfusokat, Pálffy Antal és Szabó György régészeket s még egy altisztünket s ezek azóta sem jöttek vissza.”
          Ebben az időben lett volna más választási lehetőség is „visszavonulni” Magyarországra. De ő apjához hasonlóan maradt, az erdélyi néprajz szerencséjére. Az életpálya a romániai Erdélyben teljesedik ki és a mából visszatekintve pótolhatatlan életművet hagyott hátra. Lajstromozva az elkészült produktumokat a következő statisztikával szembesülhetünk: munkája során 300 tanulmánya, cikke, 11 önálló és 5 másokkal közös kötete jelent meg. Számos múzeumi gyűjtemény feldolgozását vállalta: feltérképezte az erdélyi faekék, guzsalyok, ivócsanakok, kandallók és kályhacsempék táji típusait, vizsgálat alá vetette a népi tárgykészletet, arra keresve választ, hogy milyen feltételek szükségesek a kulturális javak terjedéséhez, helyi változataik kialakulásához. Huszonnyolc éven át az Erdélyi Néprajzi Múzeum igazgatóhelyettese, irányításával létesült Kolozsváron a Hója erdő melletti Szabadtéri Néprajz Múzeum (skanzen). Filmem szempontjából mind a múzeum, mind skanzen fontos. Nem csak azért mert az itt található összegyűjtött tárgyi emlékek e kitartó szívós munka eredményei, vizuálisan jól feldolgozhatók, hanem azért is, mert az itt dolgozók egy része együtt dolgozott vele. Megszólítva őket kamerám előtt nem egy száraz szakember képe hanem egy néprajz irányában elkötelezett valódi közösségi ember képe rajzolódik ki előttünk. A múzeum nyugdíjas fényképésze Szabó Tamás – aki egyetlen magyar munkatársa – a tárgyak beszerzése során jó kapcsolatteremtését emeli ki. „Nagyon jól megértette magát, kiválóan, a falusi emberrel , akikkel mondjuk hát üzleti viszonyba is került. Tőlük tárgyakat, vettünk tőlük ugye csűrt, házat, istállót, mindent. Leült, kettétörte cigarettáját, betette a szájába gondolkozott, meggyújtotta és akkor folytatta az eladóval a diskurzust. Végén az eladó már úgy megunta a cigerattázást, hogy odaadta olcsóbban azt a tárgyat vagy objektumot amit meg akart venni” „Dr. Gazda Klára néprajzkutató egyetemi tanár, tanítványaként így emlékezik: „Az erdélyiséget ő nagyon fontosnak tartotta, de természetesen ő elsősorban magyar volt. A szomszédos népek kultúrája is rendkívüli módon érdekelte. És hát a hívatástudat! Az akkori értelmiségből még nagyon sokan rendelkeztek hivatástudattal és nem kétséges, hogy ez nála meg volt.” Dr. Tötszegi Tekla egyetemi tanár, muzeológus bár nem dolgozott vele együtt, egyenesen szellemi örökösének tekinti magát. „Nem szeretném, ha úgy tűnne, ha dicsekvésnek tűnne, valamiképpen az utódjának tekintem magam és megtiszteltetésnek éreztem, hogy amikor ide kerültem, az ő munkáját folytathatom. Jó volt látni a különféle nyilvántartási lapokat, az írását a kis szálkás betűit a tárgyleírásokban. A pontos múzeumi kartotékok tényleg olyan hihetetlen aprólékosak, pontosak, ami egyébként is jellemezte az egész munkásságát.” Őt hallgatva eszembe jut, hogy vajon a huszonéves néprajzosnak, ha akad még ilyen, van e tudomása Dr. Kós Károlyról? Spontán elhatározásból kamerástól, bevonulunk a Babeş-Bolyai Egyetemre és a folyosón diákokat interjúvolunk. Szerencsénk van, számukra a néprajzos Kós ismert, ez mindenestre reménykeltő. Jólesnek a Mátyás szülőházával szembeni könyvesboltos szavai is: ”Aránylag hamar el is viszik néprajzi könyveit még mostanában is”.
          Én magam sosem találkoztam vele, mégsem tudom külső „objektív” optikán át filmre rögzíteni életútját pusztán ismeretterjesztő jelleggel. Talán azért, mert sok hasonlatosságot vélek felfedezni saját vívódásaimmal, talán azért mert filmem főszereplőjének fia, Kós Béla barátom, egyben alkotótársam, vagy talán csak azért mert azon elvek alapján igyekszem elvégezni ezt a munkát amelyeket naplója végén így fogalmazott meg: „Megpróbálom most, 67 évesen megfogalmazni azokat az elveket, amelyek életem során és a dolgok értékelésében egyaránt vezettek. – Boldogság: megtalálni a feladatot, a szolgálatra érdemes ügyet, amelyért érdemes élni.”