1996 februárjában elhunyt dr. Kós Károly, a romániai magyar néprajztudomány legmarkánsabb személyisége.
          1919-ben született az építész-író-politikus Kós Károly gyermekeként. A szülői házból a transzszilvanizmus szellemét hozta örökségül, eszmélése periódusának törekvéseiből pedig a társadalomismereten nyugvó társadalomalakítás gondolata ragadta meg, melyet a 30-as évek társadalomkutatói - így a Gusti-féle román szociológiai iskola képviselői, a magyar népi írók, akárcsak az Erdélyi Fiatalok - a zászlajukra tűztek. A történelem alakulása, a munkássága időkeretét jelentő kommunista diktatúra azonban az önszerveződés aktív formáinak nem kedvezett, s a társadalmi munkamegosztásban az alkotó értelmiségieknek amúgy is éppen elég volt a maguk szakterületét művelni. A kisebbségi körülmények közepette energiáik maximális mozgósítását, pályájuk tartalmas, felelősségteljes megélését egyszersmind a szülőföldhöz való hűségként, közösségszolgálatként értelmezték. Kós Károly néprajzkutatói munkásságát is ez az erkölcsi tartás vezérelte.
          Néprajzkutatóvá válását a történelem fordulatának köszönhette, hiszen éppen 1939-1944 közt volt egyetemi hallgató, s így egy év elvégzése után saját költségén átiratkozhatott a teológiáról a Kolozsváron újrainduló néprajz szakra. Mivel a háborúban több társa elpusztult, eltávozott vagy szakmát változtatott, 1945-ben, Viski Károly és Gunda Béla tanítványaként, doktori diplomával a zsebében, magányosan kellett felvállalnia a romániai magyar néprajztudomány hivatásszerű képviseletét, s ez növelte felelősségérzetét. Hasonló képzettséggel ekkor csak Faragó József rendelkezett, aki a folklórnak kötelezte el magát. Ezért is, no meg állásának és érdeklődésének köszönhetően fordult figyelme az anyagi kultúra irányába.
          Rövid egyetemi oktatói pálya után nyugdíjazásáig az Erdélyi Néprajzi Múzeum muzeológusa, majd osztályvezetője volt. Innen vezette az Akadémia megbízásából az 1950-es években a magyar népművészet kutatására szervezett csoportos kászoni, szilágysági, Kis-Küküllő menti, moldvai csángó és torockói gyűjtőutakat, melyek eredményei bő két évtized múltán láttak nyomdafestéket. (Illetve a torockói még ma sem.) Puritán erkölcsű ember és tudós volt, nem szerette az ügyeskedést, nagyzolást, üres beszédet. Értelmét és művészi hajlamát is a tudomány szolgálatába állította: több száz rajza úgy volt esztétikus, több tucat szakkiállítása úgy fantáziadús, hogy mögülük ne Kós Károly, az alkotó látszódjék, hanem a bemutatandó jelenség kapjon minél teljesebb értelmezést.
          A muzeológusi munka személytelenségéből mintegy 300 szakcikke, közleménye , 7 önálló és 4 másokkal közös kötete emelte ki. E mennyiségileg hatalmas szakírói munkásság tematikailag is meglehetősen széles körű . Egyfelől az erdélyi néprajzkutatás múltja és jelene érdekelte: elődei, Orbán Balázs, Herrmann Antal, Fenichel Sámuel, Bíró Lajos, Orosz Endre életművét számba véve sajnálattal észlelte a folyamatosság hiányát. Kortársai, Haáz Rezső, Vámszer Géza, Debreczeni László és Tarisznyás Márton életművét méltatva pedig azt érezte át, hogy a tudomány működéséhez szükséges egyéni erőfeszítések mennyire fontosak és mégis mennyire elégtelenné teszi őket az elszigeteltség.
          Több tanulmányban foglalkozott a múzeumi munkája során felmerülő kérdésekkel. A múzeumot komplex kutató- és nevelőintézetként fogta fel. Kikísérletezte és ismertette a konzerválás helyi körülmények között, pénz- és anyaghiány esetén is járható útjait, kifejtette a gyűjtemények és a szabadtéri részleg megszervezésével, fejlesztésével, értékesítésével kapcsolatos álláspontját. A jelenségekre volt kíváncsi, nem csak a puszta tárgyakra, együtteseket gyűjtött, nem elszigetelt dokumentumokat.




          Számos múzeumi gyűjtemény feldolgozását vállalta: feltérképezte az erdélyi faekék, guzsalyok, ivócsanakok, kandallók és kályhacsempék táji típusait, vizsgálat alá vette a népi tárgykészletet, arra keresve a választ, hogy milyen feltételek szükségesek a kulturális javak terjedéséhez, helyi változataik kialakulásához. Az anyagi műveltség csaknem valamennyi területén végzett esettanulmányokat, s különösképpen vonzották a kutatatlan vagy alig kutatott magyar néprajzi tájak és témák (bár néhány tanulmányt a román és szász népi kultúráról is írt). Így a kosarazó juhászat, a bivalytartás, a kőfaragás. Ismeretlen (ácsolt és festett) bútorkészítő, szűcs-, vasműves- és fazekasközpontokat tárt fel, viseleteket írt le, tanulmányozta számos erdélyi táj települését és népi építészetét. A tárgyak földrajzi és történeti összefüggései csakúgy érdekelték, mint alakulásuk története, melynek láncszemeit konkrét darabokon vélte felismerni. Összefüggést tételezett fel pl. a csángók lepelszoknyája, a kalotaszegi muszuly és a szoknya közt. Megfigyelte, hogyan szolgálja a forma a funkciót és esetenként nyomon követte a funkciók változásait is. Általában a jelenségek alakulását meghatározó okokat nyomozta: ezért figyelt az ember és természet, ember és ember viszonyára, a társadalmi kontextusra.
          A tárgyakon túl az emberek élete érdekelte. A népművészet szerelemmel és halállal kapcsolatos műfajainak, a táji munkamegosztásnak és árucserének, a nemzetségi szervezet emlékeinek, a közösségi élet intézményeinek, a lakodalom szervezését meghatározó tényezőknek, a pihenés és munka összefüggéseinek, a munkaszervezeti formák társadalmi hátterének szentelt terjedelmes tanulmányai a magyar társadalomnéprajz jelentős teljesítményei. Tanulmányokban ecsetelte a történeti források néprajzi kutatás számára kínálkozó lehetőségeit. Csak sajnálni lehet, hogy úttörő kezdeményezései oly későn láttak nyomdafestéket, veszítve újszerűségükből. A kérdés természetéhez igazított módszerét, szemléletét ő maga "komplexnek" nevezte. A klasszikus módszereken túl kacérkodott a szemiotikával is, a strukturalizmusról pedig az volt a véleménye, hogy lényegét tekintve a magyar néprajztudományban több előzménye is van és a komplex szemléletnek egyik alkotó eleme. Az antropológia kortárs problémafelvetéseit már nem tudta értékelni.
          Kós Károly meg volt győződve róla, hogy az értelmiségi ember számadással tartozik a társadalomnak, a közösségnek. Úgy érezte, kötelessége megosztani tudását. Az önmegvalósításon túl ez a meggyőződés vezérelte, amikor munkái publikálásán fáradozott. A népi tudást az anyanyelv egyik formájának, az önkifejezés részének tekintette, s ennélfogva a néprajzot önismereti tudománynak. "A műszaki tudományos forradalom sodrásában szédelgő mai ember számára a néphagyományok feltárása segítséget nyújt a szülőföldre és közösségre találásban, a szakosodott világunkban értetlenül álló pedig a népi kultúra mélyebb rétegeiben eredeti összefüggéseket feltáró kulcsokra találhat" - fogalmazta meg egyik interjújában, 1977-ben. A népismeret e funkcióit a hatalom is megsejtette, s éppen mert irtózott a szerves közösségektől, tiltakozott sokáig a "narodnyicizmus" e formája ellen. Nem volt véletlen, hogy Kós Károly a Mihez kezdjünk a természetben? c. kötetével próbálkozott először: másfél évtizedes kísérletezés után azért tudta 1968-ban ezzel megtörni a jeget, mert e könyvében az elemi tudás egyetemes voltát és minden ember számára kézenfekvő hasznosságát ecsetelte.


Nem sokra rá a hatalom mégis megbarátkozott a folklórizmus gondolatával, mert ebben látta a tömegek jókedvre derítésének egyik megengedhető formáját. Ez a kontextus megnyitotta az utat a magyar néprajzi könyvek kiadása irányába. Kós Károly, mindenkori céltudatosságának, szívósságának, a nehéz körülmények közti kitartásának köszönhetően, ki tudta használni a konjunktúrát: 1971-1984 között négy önálló és négy társszerzőkkel írt kötete jelent meg, valamint az általa kezdeményezett, majd Faragó Józseffel közösen szerkesztett Népismereti Dolgozatok c. évkönyvnek öt kötete. Így valóban sikerült hozzájárulnia a nemzetiségi önismeret ápolásához. A romániai magyarság érdeklődést mutatott a tetszetős kivitelezésű néprajzi könyvek iránt, melyek az identitásápolás más formáinak lehetetlensége közepette pszichikai többletértékkel is telítődtek. Tanulmányköteteit szerzőjük egyszersmind mintául szánta az önkéntes búvárkodáshoz kedvet kapó és a tollforgatással is próbálkozó vidéki értelmiség számára. Így közvetve és közvetlenül is, a Népismereti Dolgozatok szerzőit levelezéssel felkutatva, nekik témákat sugallva és felvázolva, majd az elkészült dolgozatok szövegét korrigálgatva, megszervezte és irányította az önkéntes gyűjtők néprajzkutató munkásságát. A sors fintora, hogy a Népismereti Dolgozatok szerzőiből a fiatalok által verbuvált Kriza János Néprajzi Társaságot - betegsége okozta rugalmatlansága miatt - már nem tudta derűs szívvel fogadni, s ezáltal élete utolsó éveiben önmagát kiszorította több évtizedes vezető szerepéből. A visszavonulásából fakadó veszteségeket a néprajztudomány mai intézményei csak kellő távlatból fogják tudni felmérni.
          Kós Károly magyar és román tudományos fórumokon egyaránt sokra értékelt és magas kitüntetésekkel, tudományos tagságokkal elismert munkássága erdélyi magyar tudományosságunk fontos teljesítménye. Művei nélkülözhetetlenek a jövendőbeli néprajzkutatás számára.